Lehner Galéria Alapítvány
Szabó Márton ‘Szegény kisgyermek panaszai’ című kiállítása – 2009
Sváby Lajos, festőművész megnyitó-beszéde, elhangzott az irodában, 2009. március 6. napján
A művészet évezredek óta közösségi érdekeket szolgált. A jelenségeket egyértelművé téve megjelenítették a törvényeket, az isteneket. Hiába érezte az ember mindig is létezésének bonyolultságát, sokarcúságát, az eseményeket egyenes vonalúvá egyszerűsítve teremtett rendet magában és a világban. Az idő érthető folyamatosságában akarta élni és megérteni az életet. Jól lehet, tapasztaljuk a dolgok és a jelenségek dualizmusát – kétarcúságát, amely mindig csapdába ejtett, és ejt ma is, mégsem tudunk szabadulni feloldhatatlan ellentmondásaink alól, és mégis egyszerű válaszokat és megoldásokat keresünk.
Bennünk és a világban a jó és a rossz kergetik egymást, mi pedig rettegünk, félünk, miként a gyermekek. Kosztolányi írja a „Szegény kisgyermek panaszai”–ban : „Ha jött az árny s ha nőtt szívem felett, megbújtam a szobában, egy sarokban. És az egész föld beleremegett.„
Egy metaforát, ha szétszedünk, akkor csak érthetetlen fogalmak, szavak maradnak a markunkban; egy kisfiú félve elbújik valahová és ettől az egész föld beleremeg!
A képeket, a festményeket sem lehet szétszedve érteni, megmagyarázni. A képekben is egymásba – összerobbannak a látványok, az emlékek, az álmok, és a gondolatok. A képekben szellemi halmazatok együttesében gyönyörködhetünk.
A szemlélőnek sem szétszednie, hanem összeraknia kell a látottakat, amiképpen a festő is teszi.
Szabó Márton egyik festményén egy figura – önarckép – áll hatalmas mikiegér füleivel. Két kezében tart világító burokba zárva egy zihálva síró – üvöltő pici gyermeket. Amíg csak élünk mindannyian ezt tesszük; saját markunkban tartjuk, dédelgetjük – létezni, vágyódni, élni akaró, görcsösen ziháló magunkat, azt a szegény kisgyermeket.
Miki egér a mi hősünk. Ő a ravasz Odüsszeusz, és ő az ifjú Dávid. Miki egér, mítoszaink újkori megtestesítője, aki azonban a hős paródiája is egyben, hiszen a győzelmein csak nevetni lehet.
Szabó Márton képeiben a köznapiság és a költőiség határai összemosódnak. Van egy képe, amelyen korláthoz támasztva, balra elől egy műláb látszik. Minden, ami mögötte van – él és lüktet. Az uszoda kék vizében vidáman csillognak a fények. Jobbra egy asszony jön ki a vízből. Hétköznapi jelenet, melyet a műláb sem tesz különösebbé, hiszen a kép természetes derűje, és az asszony nyugodt látványa miatt, a műlábhoz tartozó embert sem keresi a szemünk. A térben, a fenyők és a fák mögött a kék ég terül szét halvány felhőivel. A festmény közepében egy apró tábla világít keményen és fehéren. Mélyvíz van ráírva piros betűkkel és ez a festőitlen fehér folt arra kényszerít, hogy szinte kancsalítva középre nézzek. Emiatt nem kalandozik el a szemem és a teljes képet egészben látom, emiatt a nyomorúság jelenléte is természetesnek látszik. A kép nyilvánvalósága válik igazzá – látványossá, és így valahogyan költőivé emelkedik a köznapiság.
Erre – ilyenre csak az igazi művészek képesek. Szabó Márton a festészet ősi eszközeivel és megoldásaival él, mégis intenzíven a máról – korunkról, a jelenlétünkről szól, illetve festi a képeit.
Többi festményein is a perspektíva soha meg nem unható nyilvánvalósága, szenzációja irányítja tekintetünket. Mindig élő és természetes dolgokkal foglalkozik.
Egy rémült kisfiú arca premier planban. Fénytől megriadt szeme látványától megsimogatni szeretném – de kit–mit, hiszen ő csak festék, és vászon, de vigasztalásra ösztökél – eszembe juttatja a vigasztalást. Gyerekjátékok, bábúk, előtérbe helyezve, megnőve felmagasodnak, hogy irányt adjanak a szememnek arra, és afelől, hogy a dolgok mennyire viszonylagosak. A jelentéktelenség mögött, hátrább, zajlik az élet, virít a virág, a zöld. A kertben bóklászik egy kisfiú, a porolón vörös szőnyeg, egyszerű minden, de a kép tetején megül egy narancssárga folt, ami oktalansága folytán mégiscsak nyugtalanít; meredten pislogva azt mondja: vigyázz ! Egy másik képen, szintén a perspektíva banális szabályai szerint, a szemünkhöz legközelebb, a kislány arca mögött, kórházi ágyán fészkelődik egy idős asszony. A kislány mélázó tekintete és az asszony mintha azonosulnának. Gyermekség és az öregség. Azt vélem látni, hogy vége lesz már a bajnak, és megszületik a remény.
Szabó Márton durva szövésű vásznakat használ – mintha az élet volna képeinek a textúrája. Amikor a műtermében jártam, láttam motívumait és az eszközeit. Ablakpárkányán árválkodott fő modellje, a kifakult régi játék baba, mellette pedig a posztamensként használt rovátkolt konzervdoboz. Vacak kis talált tárgyak, ahogyan ma mondják: objet trouvé-k, melyek köznapi létezésünkre emlékeztetnek, és arra, hogy béküljünk meg azzal a zihálva síró szegény kisgyermekkel, akik mi is voltunk, vagyunk, és aki, amikor félelmében megbújt a szoba sarkában, akkor – „az egész föld beleremegett„.
Ma este egy igazi festőnek láthatjuk érett és tiszta beszédű képeit, a házigazdának dr. Lehner Katinak az irodájában.
Szabó Márton kiállítását nagy szeretettel megnyitom.
(Sváby Lajos)
Sváby Lajos, festőművész megnyitó-beszéde, elhangzott az irodában, 2009. március 6. napján
A művészet évezredek óta közösségi érdekeket szolgált. A jelenségeket egyértelművé téve megjelenítették a törvényeket, az isteneket. Hiába érezte az ember mindig is létezésének bonyolultságát, sokarcúságát, az eseményeket egyenes vonalúvá egyszerűsítve teremtett rendet magában és a világban. Az idő érthető folyamatosságában akarta élni és megérteni az életet. Jól lehet, tapasztaljuk a dolgok és a jelenségek dualizmusát – kétarcúságát, amely mindig csapdába ejtett, és ejt ma is, mégsem tudunk szabadulni feloldhatatlan ellentmondásaink alól, és mégis egyszerű válaszokat és megoldásokat keresünk.
Bennünk és a világban a jó és a rossz kergetik egymást, mi pedig rettegünk, félünk, miként a gyermekek. Kosztolányi írja a „Szegény kisgyermek panaszai”–ban : „Ha jött az árny s ha nőtt szívem felett, megbújtam a szobában, egy sarokban. És az egész föld beleremegett.„
Egy metaforát, ha szétszedünk, akkor csak érthetetlen fogalmak, szavak maradnak a markunkban; egy kisfiú félve elbújik valahová és ettől az egész föld beleremeg!
A képeket, a festményeket sem lehet szétszedve érteni, megmagyarázni. A képekben is egymásba – összerobbannak a látványok, az emlékek, az álmok, és a gondolatok. A képekben szellemi halmazatok együttesében gyönyörködhetünk.
A szemlélőnek sem szétszednie, hanem összeraknia kell a látottakat, amiképpen a festő is teszi.
Szabó Márton egyik festményén egy figura – önarckép – áll hatalmas mikiegér füleivel. Két kezében tart világító burokba zárva egy zihálva síró – üvöltő pici gyermeket. Amíg csak élünk mindannyian ezt tesszük; saját markunkban tartjuk, dédelgetjük – létezni, vágyódni, élni akaró, görcsösen ziháló magunkat, azt a szegény kisgyermeket.
Miki egér a mi hősünk. Ő a ravasz Odüsszeusz, és ő az ifjú Dávid. Miki egér, mítoszaink újkori megtestesítője, aki azonban a hős paródiája is egyben, hiszen a győzelmein csak nevetni lehet.
Szabó Márton képeiben a köznapiság és a költőiség határai összemosódnak. Van egy képe, amelyen korláthoz támasztva, balra elől egy műláb látszik. Minden, ami mögötte van – él és lüktet. Az uszoda kék vizében vidáman csillognak a fények. Jobbra egy asszony jön ki a vízből. Hétköznapi jelenet, melyet a műláb sem tesz különösebbé, hiszen a kép természetes derűje, és az asszony nyugodt látványa miatt, a műlábhoz tartozó embert sem keresi a szemünk. A térben, a fenyők és a fák mögött a kék ég terül szét halvány felhőivel. A festmény közepében egy apró tábla világít keményen és fehéren. Mélyvíz van ráírva piros betűkkel és ez a festőitlen fehér folt arra kényszerít, hogy szinte kancsalítva középre nézzek. Emiatt nem kalandozik el a szemem és a teljes képet egészben látom, emiatt a nyomorúság jelenléte is természetesnek látszik. A kép nyilvánvalósága válik igazzá – látványossá, és így valahogyan költőivé emelkedik a köznapiság.
Erre – ilyenre csak az igazi művészek képesek. Szabó Márton a festészet ősi eszközeivel és megoldásaival él, mégis intenzíven a máról – korunkról, a jelenlétünkről szól, illetve festi a képeit.
Többi festményein is a perspektíva soha meg nem unható nyilvánvalósága, szenzációja irányítja tekintetünket. Mindig élő és természetes dolgokkal foglalkozik.
Egy rémült kisfiú arca premier planban. Fénytől megriadt szeme látványától megsimogatni szeretném – de kit–mit, hiszen ő csak festék, és vászon, de vigasztalásra ösztökél – eszembe juttatja a vigasztalást. Gyerekjátékok, bábúk, előtérbe helyezve, megnőve felmagasodnak, hogy irányt adjanak a szememnek arra, és afelől, hogy a dolgok mennyire viszonylagosak. A jelentéktelenség mögött, hátrább, zajlik az élet, virít a virág, a zöld. A kertben bóklászik egy kisfiú, a porolón vörös szőnyeg, egyszerű minden, de a kép tetején megül egy narancssárga folt, ami oktalansága folytán mégiscsak nyugtalanít; meredten pislogva azt mondja: vigyázz ! Egy másik képen, szintén a perspektíva banális szabályai szerint, a szemünkhöz legközelebb, a kislány arca mögött, kórházi ágyán fészkelődik egy idős asszony. A kislány mélázó tekintete és az asszony mintha azonosulnának. Gyermekség és az öregség. Azt vélem látni, hogy vége lesz már a bajnak, és megszületik a remény.
Szabó Márton durva szövésű vásznakat használ – mintha az élet volna képeinek a textúrája. Amikor a műtermében jártam, láttam motívumait és az eszközeit. Ablakpárkányán árválkodott fő modellje, a kifakult régi játék baba, mellette pedig a posztamensként használt rovátkolt konzervdoboz. Vacak kis talált tárgyak, ahogyan ma mondják: objet trouvé-k, melyek köznapi létezésünkre emlékeztetnek, és arra, hogy béküljünk meg azzal a zihálva síró szegény kisgyermekkel, akik mi is voltunk, vagyunk, és aki, amikor félelmében megbújt a szoba sarkában, akkor – „az egész föld beleremegett„.
Ma este egy igazi festőnek láthatjuk érett és tiszta beszédű képeit, a házigazdának dr. Lehner Katinak az irodájában.
Szabó Márton kiállítását nagy szeretettel megnyitom.
(Sváby Lajos)
