Sváby Lajos, Kossuth-díjas festőművész megnyitó-beszéde, elhangzott az irodában, 2006. január 12. napján

Kedves Vendégek!

A Lehner Ügyvédi Iroda rendezhetett volna önmaga ünneplésére, reklámozására valamilyen elegáns fogadást. Meghívhatott volna befolyásos személyiségeket és közismerten neves művészeket, ahogyan azt néha a filmekben is látjuk.

Egy ügyvédi irodának szüksége lehet olyan rendezvényekre, amelyek hírét-nevét vihetik, a kapcsolatait bővíthetik, és a tekintélyét emelhetik. Az iroda vezetője Lehner Katalin azonban sokkal szebb dologra gondolt, amelyet aztán meg is valósított. Összefogva az Újvári Gábor Galériával, egy olyan fiatal, most induló festőnek, Krizsán Zoltánnak rendeztek kiállítást, akinek a személyisége láthatóan rokonszenves ugyan, de a képei, szintén láthatóan, nem ügyfélcsalogatásra születtek.

Nem arra készültek, hogy valamilyen eseményt, történetet, az idő lineárisan egyszerű folyamatosságában elmeséljenek. A festészetben az idő és a tér is merő csalás. Itt minden festék és ámítás. A képek nem rendeződnek a megjelenítés; előtér, középtér, háttér bevált szabályaihoz. A formák szinte mindig előterekben gomolyognak. A megfestett idő is inkább a mi tudatunkban képződik azáltal, hogy a képeken megjelenő lények, különböző koroknak bennünk felrémlő jelenései. Görög mítoszok félistenei – küklopszai küzdenek Gericault és Delacroix fuldokló hajótörötteivel. A hellenizmus heroizmusa, a romantika narratikus szenvedélye megférnek és ölelkeznek a rokokó félelmetesen viszolygó negédességével.

Félbevágott gigászok bújnak elő önmaguk árnyékából – nem messze tőlük egy napjainkra kiélesített, divatosan spleenes leány hatalmas félarcának haját borzolja enyhén, a megfesthetetlen szél talán azért, hogy eszünkbe juthasson Botticelli.

Krizsán Zoltán festésmódja, és a technikája is múltakat idéz. Aláfest, méghozzá a formát követve – imitálva. Lazurozza a képet, ahogyan azt a régi festők tették. Minden képében a visszanyúlások és a visszagondolások tárgyiasulnak.

Korunk nagyszerűen nagyképű tanácstalansága, a manierizmus, az eklektika tobzódik vészjóslóan ezeken, a képeken. Nem a siránkozó nosztalgia kevergeti a múltat a jelennel, hanem valami különös többértelműség, amely nem tud, és nem is akar normákhoz igazodni, hiszen a normáink is szinte csak rajtunk múlnak.

Öntelt bizonytalanságaink közepette talán valóban újabb mitológiákra vágyunk, de még ezeket a mitológiákat is valamilyen pszichogyárakban – csillogó-villogó, mosolygó vagy vicsorgó formában elő is állítják, legyártják nekünk.

Krizsán Zoltán nem ítéleteket alkot. Nincsenek tanácsai számunkra, hogy hogyan éljünk, és mi tessék nekünk. Nem minősíti a világot, de megformálja élesen, keményen és intenzíven az élményeit. Nem közvetít üzeneteket és válaszokat, pusztán elmondja, megfesti azokat az érzéseket, amelyeket magában hordoz.

Képzletei intenzitásával, festői formálásának erejével mégis el tud sodorni, hatni tud miránk. A festő meghív minket abba a világba, ahol a kétségeinkre nem kapunk biztos feleletet. Itt nincsenek kies tájak és nyugtató vígasztalások
Ebben a világban azonban észrevehetjük és tapasztalhatjuk, hogy mi küzdünk meg napról-napra a magunk hétköznapi mitológiai szörnyetegeivel: hazugságainkkal és hiedelmeinkkel. Mi vagyunk azok, akik bírkózunk önmagunkban és önmagunkkal, és mi vagyunk azok a különös gigászok is, akik hol kifeszülünk, hol pedig bolyongunk az időben – a saját múltunkban, tévelygünk megtörtént és meg nem történt, igaz és hazug emlékeink között. A sötétségből elővillanó lények is mi vagyunk. Mi vagyunk alkalmasak arra is, hogy a világosságra küzdve mangunkat, erőnket összegyűjtve mindig mindent újrakezdeni is képesek legyünk.

Most pedig köszöntsük a festőt és köszönjük meg Lehner Katalinnak – Katinak azt, hogy irodájába meghívta, beengedte a művészetet.

(Sváby Lajos)