Lehner Galéria Alapítvány
Horváth Roland 2008
Cselényi Béla költő megnyitóbeszéde, elhangzott az irodában, 2008. február 29. napján
Horváth Roland 2008. február 29-i kiállítására
A villanykörte energiájának csak elenyésző százalékát fordítja világításra: jórészt csak kiforrósodik, haszontalan hővel terhelve a környezetét. Horváth Roland itt látható képeiről egyetlen összetett szó jut eszembe:
karácsonyvárás.
Az itt kiállított festményeknek egy közös vonásuk van: valamilyen ajándék-jellegre való, gyermekien odaadó rácsodálkozás; valami elérhető csodára való, bizsergető várakozás. Márpedig kapott ajándékainkkal is olyanszerűen vagyunk, mint a villanyégők hőenergiájával: hatásuk legnagyobb részét nem a meglepetés funkcionális pillanatában fejti ki, hanem egész hátra lévő életünkben, mikor is felidézzük az első benyomást, a meglepetést, a használatba vételt vagy éppen a tárggyal való összeforrásunkat.
A széles, elnagyolt ecsetvonások nem a formát, hanem a fényt ragadják meg. Úgy tűnik, hogy ez a fény az újdonság és a meglepetés egyszeri és vissza nem térő aurája, az első benyomás varázsának dicsfénye. A művész keveset markol: a kínálkozó témák töredékét dolgozza ki csupán és egy-egy motívumhoz többször is visszatér. A kerámia anyagszerűsége, a máz, a fény már az első benyomásra is szembetűnő impresszionista optikája azonban lemond a világ meghódításáról. A festmények a műterem lenolajszagú, tarka deszkavilágában rekednek. Férfias játékok: gépkocsik, páncélok… Mindezeknek a tárgyaknak a bemutatása a gyermekkor késői, közvetlenül a prepubertást megelőző szakaszának szemszögéből kerülnek terítékre. A gépjárművek márkája, a birtokvágy vagy a gyűjtőszenvedély önclúsága, a sznobos kérkedés még nem savanyítja meg ezt a férfiasságában is gyermeteg tündérkertet, amely még csak önmagához vagy esetleg a családi környezethez alkalmazkodik, nem igyekszik kamaszosan felzárkózni egy részben ismeretlen, részben régóta irigyelt közösséghez. A nemzetközi rendőrautó még az ismeretlen Gonoszt veszi célba, az ős-egyetemes ártó szándékot, az alternatív formatervezésű, fémes fényű áramvonalasság még a magától menő szekér közvetlen leszármazottja, s eszembe juttatja három-öt éves korom könnyű, gyufás skatulyánál alig nagyobb „luxusautóit”, melyeket egy postai bélyegzőre emlékeztető, fémfoglalatba rekesztett parányi mágneskoronggal lehetett – kézrátétel nélkül – mozgásba hozni… A karácsonyvárás révületét idéző festmények közt eszembe jut egy harminc évvel ezelőtt írt versem:
korcs álom a karácsonyról
lila üvegautó kéklik
kőttes orra édesen omlik
burrog dudál szirénázik
három lábon zongorázik
s itt a játékbácsi is
drótra feszített macskahús szarvasbőrben
mennyi nyávogás egy regiment belőle
aztán barna ezüstpapír örökös kék fenyő
csenget a jégszekrény hideg angyal benne
fénylik a tolla félhomály van
s ami a legfőbb csingilingi
cifra kis szappanosláda
vaskerítés-dísszel
bair ládája
gaszlán ostora
beledobunk egy törött csuprot
két kristálypoharat lök ki
belemászik öreganyám
két anyuka jön ki
belemászik öregapám
két lator jön ki
belemászok
kibújok jézuskán
van öröm
van nevetés
Ezekkel a sorokkal kívánnám érzékeltetni a védett kor mészburkának megpattanását. A lidércnyomás – a boldogság elemeit keverve – figyelmeztet az ideiglenes mennyország közelgő, (vagy már megtapasztalt) végnapjaira. Így a boldogság érintőleges esélyű(,) művészi megközelítése mégsem éri el A boldogság művészetének Abraham A. Moles-i útvesztőit, vagyis nem válik giccsesen öncélúvá. Más szóval magában hordja a szenvedést is, vagy legalábbis a komolyságot, s e szenvedés ismerete hitelesíti a boldogság megközelítésének pontosságát, mérvadóságát.
Figyeljük meg a Kicsi és a Nagy Mikulást: az apát és a fiát. Ezüstirhájuk közrefogja önfeláldozó élelmiszer-lényüket; tudják mi a teendőjük: ajándékot adni, örömet okozni, végül – a tápcsatorna keskeny ösvényén haladva – életüket adni az éhezőkért vagy a nélkülözőknek vélt kisdedekért. Missziójuk egyértelmű, s akár a rendi vagy a katonai élet, szigorú hierarchiára épül. A Nagy Mikulás mintha fölöttese, cenzora lenne a kicsinek, és a kezében lévő aranykereszttel már a hit dimenzióját is a játékpolcra emelné. Fénylő fémköntöse, csokoládéteste még a pogány örömökhöz köti, akár a Húsvéti Nyuszit, de már valamiféle brüsszeli ünneprontással int a közidegen alturizmusra.
Az ezredvég ‘hatvanas éveinek erdélyi nagyvárosaiba behatoltak a budapesti Lemezárugyár felejthetetlen termékei: a tolató mozdony, a versenymotoros, törpeautó, lépegető csibe, holdautó, közlekedési játék, hegyi bánya, helikopter, rugalmasan ütköző vadászgép, rakétapisztoly, fontoskodó bohóc és még sorolhatnám lágy Német Lehel-melódiák kíséretével, hogy mi minden… Volt alkalmam önmagamon is megfigyelni delejes hatásukat. Ez idő tájt vált át a háborút átélt nemzedék stílusa, ízlése, formatervezése a patinásról az áramvonalasra, a megnyugtatóról az izgalmasra, a hivatalosról a bizalmasra… Karácsonyfáinkon megjelennek a csillámporos gipsz-televíziók, az üvegmázas limuzinok, gyöngyökből fűzött kerékpárok, gépkocsik. A férfiasság és gyermetegség eme ’60-as évekbeli kisiskolás világába kalauzol bennünket a színes gyöngyök szinte kislányos füzéréből összeálló, már-már kommandós vagy toldis komolyságú, mégis funkcionalitásától fosztott páncél, amely mintha egy műgyűjtő megbecsült tulajdonát képezné.
Szólnék még végezetül a skatulyából kiemelt kerámiatárgyakról is. Úgy kerülnek elő dobozukból, mint decemberben a karácsonyfadíszek: használati értékük, funkcionalitásuk eltörpül a mázak szín- és fényhatása mellett. A festmény ismeretében (újra) átéljük a makulátlan ajándéktárgy átvételének pillanatát: a képek idővel kifakulhatnak, de a modelltárgyak nem csorbulnak ki.
Horváth Roland széles, gyors ecsetkezelése, szándékolt tompalátása egyforma távol áll a rajzfilmgyárosok karikaturisztikus, barlangrajzi minimalizmusától, keveretlen színvilágától, illetve a mérnökien precíz, visszafogott tónusú rézmetszetek sokszor a lipcsei képesszótárakéra emlékeztető, megnyugtató, ám fantáziátlan természethűségétől. E két grafikus véglet között támaszkodik pusztán az ecsetre Horváth Roland és adja vissza kétes múlt és bizonytalan jövő között a varázslatos félmúltat.
(Cselényi Béla)
Horváth Roland saját munkájáról
Jelenleg olyan csendéletek festésével foglalkozom, melyeknek aránylag kicsi, intimebb tárgyak a főszereplői. Ezek lehetnek a gyermekkorból fennmaradt Matchbox-autók vagy a minden boltban évvége felé megjelenő sztaniolba csomagolt csokoládémikulások és a tavaszra érkező csoki-nyuszik, de a fürdőszobában fellelhető púderes- vagy kenőcsös kelyhek is. A megfestésre kínálkozó tárgyak és variációik valójában elég sokan vannak ahhoz, hogy mind leírásukba bocsátkoznék, mint például a hűtő tetején gyűjtött üres szószos- és befőttesüvegek, melyek különböző együttállásai olyan érzelmi felhangokat pengetnek meg bennem, amelyek új képek létrehozására inspirálnak és nem egészen fedik a pici intim tárgyak jelzői, hanem inkább a közönségesen egyszerű és hétköznapiaké.
Tervem ezen ölnyi és arasznyi méretű tárgyak nagyítása, emberméretűvé növelése, mellyel egyrészről kiszakítódnak hétköznapi értékrendjükből, így lehetővé téve más megközelítésüket. Ezzel a tárgyak személyméretűvé nőnek, vagyis személyekké válnak; üres emberportré nagyságú üvegekké vagy porcelánangyalkává, mellette robotórává, mécsessé vagy műanyag lovaggá vagy körhintává
Megfestésüket éppen annyira egyszerűen szeretném elérni, mintha mérethűen ábrázolnám őket, hűen régebbi festésmódomhoz. Habár festés közben sok minden alakul és születik, több is az itt leírtaknál, de következő munkáimat ezen megközelítések vezérlik.
(Horváth Roland)
Festmények
Emlékképek a verniszázsról
Emlékképek az előkészületekről
Cselényi Béla költő megnyitóbeszéde, elhangzott az irodában, 2008. február 29. napján
Horváth Roland 2008. február 29-i kiállítására
A villanykörte energiájának csak elenyésző százalékát fordítja világításra: jórészt csak kiforrósodik, haszontalan hővel terhelve a környezetét. Horváth Roland itt látható képeiről egyetlen összetett szó jut eszembe:
karácsonyvárás.
Az itt kiállított festményeknek egy közös vonásuk van: valamilyen ajándék-jellegre való, gyermekien odaadó rácsodálkozás; valami elérhető csodára való, bizsergető várakozás. Márpedig kapott ajándékainkkal is olyanszerűen vagyunk, mint a villanyégők hőenergiájával: hatásuk legnagyobb részét nem a meglepetés funkcionális pillanatában fejti ki, hanem egész hátra lévő életünkben, mikor is felidézzük az első benyomást, a meglepetést, a használatba vételt vagy éppen a tárggyal való összeforrásunkat.
A széles, elnagyolt ecsetvonások nem a formát, hanem a fényt ragadják meg. Úgy tűnik, hogy ez a fény az újdonság és a meglepetés egyszeri és vissza nem térő aurája, az első benyomás varázsának dicsfénye. A művész keveset markol: a kínálkozó témák töredékét dolgozza ki csupán és egy-egy motívumhoz többször is visszatér. A kerámia anyagszerűsége, a máz, a fény már az első benyomásra is szembetűnő impresszionista optikája azonban lemond a világ meghódításáról. A festmények a műterem lenolajszagú, tarka deszkavilágában rekednek. Férfias játékok: gépkocsik, páncélok… Mindezeknek a tárgyaknak a bemutatása a gyermekkor késői, közvetlenül a prepubertást megelőző szakaszának szemszögéből kerülnek terítékre. A gépjárművek márkája, a birtokvágy vagy a gyűjtőszenvedély önclúsága, a sznobos kérkedés még nem savanyítja meg ezt a férfiasságában is gyermeteg tündérkertet, amely még csak önmagához vagy esetleg a családi környezethez alkalmazkodik, nem igyekszik kamaszosan felzárkózni egy részben ismeretlen, részben régóta irigyelt közösséghez. A nemzetközi rendőrautó még az ismeretlen Gonoszt veszi célba, az ős-egyetemes ártó szándékot, az alternatív formatervezésű, fémes fényű áramvonalasság még a magától menő szekér közvetlen leszármazottja, s eszembe juttatja három-öt éves korom könnyű, gyufás skatulyánál alig nagyobb „luxusautóit”, melyeket egy postai bélyegzőre emlékeztető, fémfoglalatba rekesztett parányi mágneskoronggal lehetett – kézrátétel nélkül – mozgásba hozni… A karácsonyvárás révületét idéző festmények közt eszembe jut egy harminc évvel ezelőtt írt versem:
korcs álom a karácsonyról
lila üvegautó kéklik
kőttes orra édesen omlik
burrog dudál szirénázik
három lábon zongorázik
s itt a játékbácsi is
drótra feszített macskahús szarvasbőrben
mennyi nyávogás egy regiment belőle
aztán barna ezüstpapír örökös kék fenyő
csenget a jégszekrény hideg angyal benne
fénylik a tolla félhomály van
s ami a legfőbb csingilingi
cifra kis szappanosláda
vaskerítés-dísszel
bair ládája
gaszlán ostora
beledobunk egy törött csuprot
két kristálypoharat lök ki
belemászik öreganyám
két anyuka jön ki
belemászik öregapám
két lator jön ki
belemászok
kibújok jézuskán
van öröm
van nevetés
Ezekkel a sorokkal kívánnám érzékeltetni a védett kor mészburkának megpattanását. A lidércnyomás – a boldogság elemeit keverve – figyelmeztet az ideiglenes mennyország közelgő, (vagy már megtapasztalt) végnapjaira. Így a boldogság érintőleges esélyű(,) művészi megközelítése mégsem éri el A boldogság művészetének Abraham A. Moles-i útvesztőit, vagyis nem válik giccsesen öncélúvá. Más szóval magában hordja a szenvedést is, vagy legalábbis a komolyságot, s e szenvedés ismerete hitelesíti a boldogság megközelítésének pontosságát, mérvadóságát.
Figyeljük meg a Kicsi és a Nagy Mikulást: az apát és a fiát. Ezüstirhájuk közrefogja önfeláldozó élelmiszer-lényüket; tudják mi a teendőjük: ajándékot adni, örömet okozni, végül – a tápcsatorna keskeny ösvényén haladva – életüket adni az éhezőkért vagy a nélkülözőknek vélt kisdedekért. Missziójuk egyértelmű, s akár a rendi vagy a katonai élet, szigorú hierarchiára épül. A Nagy Mikulás mintha fölöttese, cenzora lenne a kicsinek, és a kezében lévő aranykereszttel már a hit dimenzióját is a játékpolcra emelné. Fénylő fémköntöse, csokoládéteste még a pogány örömökhöz köti, akár a Húsvéti Nyuszit, de már valamiféle brüsszeli ünneprontással int a közidegen alturizmusra.
Az ezredvég ‘hatvanas éveinek erdélyi nagyvárosaiba behatoltak a budapesti Lemezárugyár felejthetetlen termékei: a tolató mozdony, a versenymotoros, törpeautó, lépegető csibe, holdautó, közlekedési játék, hegyi bánya, helikopter, rugalmasan ütköző vadászgép, rakétapisztoly, fontoskodó bohóc és még sorolhatnám lágy Német Lehel-melódiák kíséretével, hogy mi minden… Volt alkalmam önmagamon is megfigyelni delejes hatásukat. Ez idő tájt vált át a háborút átélt nemzedék stílusa, ízlése, formatervezése a patinásról az áramvonalasra, a megnyugtatóról az izgalmasra, a hivatalosról a bizalmasra… Karácsonyfáinkon megjelennek a csillámporos gipsz-televíziók, az üvegmázas limuzinok, gyöngyökből fűzött kerékpárok, gépkocsik. A férfiasság és gyermetegség eme ’60-as évekbeli kisiskolás világába kalauzol bennünket a színes gyöngyök szinte kislányos füzéréből összeálló, már-már kommandós vagy toldis komolyságú, mégis funkcionalitásától fosztott páncél, amely mintha egy műgyűjtő megbecsült tulajdonát képezné.
Szólnék még végezetül a skatulyából kiemelt kerámiatárgyakról is. Úgy kerülnek elő dobozukból, mint decemberben a karácsonyfadíszek: használati értékük, funkcionalitásuk eltörpül a mázak szín- és fényhatása mellett. A festmény ismeretében (újra) átéljük a makulátlan ajándéktárgy átvételének pillanatát: a képek idővel kifakulhatnak, de a modelltárgyak nem csorbulnak ki.
Horváth Roland széles, gyors ecsetkezelése, szándékolt tompalátása egyforma távol áll a rajzfilmgyárosok karikaturisztikus, barlangrajzi minimalizmusától, keveretlen színvilágától, illetve a mérnökien precíz, visszafogott tónusú rézmetszetek sokszor a lipcsei képesszótárakéra emlékeztető, megnyugtató, ám fantáziátlan természethűségétől. E két grafikus véglet között támaszkodik pusztán az ecsetre Horváth Roland és adja vissza kétes múlt és bizonytalan jövő között a varázslatos félmúltat.
(Cselényi Béla)
Horváth Roland saját munkájáról
Jelenleg olyan csendéletek festésével foglalkozom, melyeknek aránylag kicsi, intimebb tárgyak a főszereplői. Ezek lehetnek a gyermekkorból fennmaradt Matchbox-autók vagy a minden boltban évvége felé megjelenő sztaniolba csomagolt csokoládémikulások és a tavaszra érkező csoki-nyuszik, de a fürdőszobában fellelhető púderes- vagy kenőcsös kelyhek is. A megfestésre kínálkozó tárgyak és variációik valójában elég sokan vannak ahhoz, hogy mind leírásukba bocsátkoznék, mint például a hűtő tetején gyűjtött üres szószos- és befőttesüvegek, melyek különböző együttállásai olyan érzelmi felhangokat pengetnek meg bennem, amelyek új képek létrehozására inspirálnak és nem egészen fedik a pici intim tárgyak jelzői, hanem inkább a közönségesen egyszerű és hétköznapiaké.
Tervem ezen ölnyi és arasznyi méretű tárgyak nagyítása, emberméretűvé növelése, mellyel egyrészről kiszakítódnak hétköznapi értékrendjükből, így lehetővé téve más megközelítésüket. Ezzel a tárgyak személyméretűvé nőnek, vagyis személyekké válnak; üres emberportré nagyságú üvegekké vagy porcelánangyalkává, mellette robotórává, mécsessé vagy műanyag lovaggá vagy körhintává
Megfestésüket éppen annyira egyszerűen szeretném elérni, mintha mérethűen ábrázolnám őket, hűen régebbi festésmódomhoz. Habár festés közben sok minden alakul és születik, több is az itt leírtaknál, de következő munkáimat ezen megközelítések vezérlik.
(Horváth Roland)
